(Klikk a képre még több képért)
A rendszerváltás után divat lett Erdélybe járni. Engem egy kicsit riasztott a dolog, az volt néha az érzésem, mikor ismerősök élménybeszámolóját hallgattam, hogy ezek az emberek „a rezervátumba voltak magyarokat nézni”. Nagyokat szörnyülködtek a látott szegénységen, miközben könnybe lábadt szemmel néztek szét a Hargitáról, hogy mindez a „mienk” volt. S talán szemrehányóan rótták fel a vendéglátónak, ha esetleg nem népviseletben jelent meg előttük és nem beszélt olyan jópofa székelyesen. Miután ittak néhány pohár pálinkát, lefényképeztek egy-két templomot, tavat, szorost és néhány rongyos ruhában kéregető gyereket, felszálltak a légkondicionált panorámabuszra és mentek haza Kis-Magyarországra, hogy otthon kirakják az árpádsávos zászlót a ház elejére, vagy a mellükre tetoválják Nagy-Magyarországot. Megalázónak éreztem és helyettük szégyelltem magam, hogy így tekintenek a határon túlra szorult magyarokra. Persze az odalátogatók többsége nem ilyen volt, tudták hogy Erdély nem a „mienk” hanem az „övék”, azoké az embereké, akik ott élnek. Akik évtizedek óta viselik sorsukat, élik életüket a novembertől májusig tartó télben, és ahogy tudják rendben tartják portájukat, befoltozzák a vájdling nagyságú gödröket az úton, hajtják a gumikerekes lovaskocsikat a mezőről és reggel a bolt előtt magyarul köszönnek a szomszédnak.
Most, Trianon után kerek 90 évvel én is felkerekedtem taksonyi motoros barátaimmal, hogy elmenjek és meglátogassam Jóskáékat Güdücön. Güdüc a gyergyói-medencében van Gyergyószentmiklós felett és arról híres, hogy határában az 1600-as évek végén 300 székely, Gábor diák vezetésével levert 3000 behatoló tatárt és elásta őket a falu határában. Szóval ilyenek a székelyek. Különben nagyon egyszerű eligazodni Erdélyben, ha az ember betartja a hármas szabályt, amit Jóska fogalmazott meg nekünk: „A sör nem ital, az asszony nem Ember, a medve nem játék.” S valóban, ha ezekre figyelünk nem lehet semmi probléma. Az ott tartózkodásunk alatt sört csak azért ittunk, hogy az előtte fogyasztott nagyszámú szilva és áfonya pálinkát valamivel leöblítsük. Érdekes módon hiába feküdtünk éjfélkor, reggel senkinek nem fájt a feje, de ehhez persze hozzájárult az is, hogy a hegy lábánál az erdő szélén volt a vadászház, és a friss hegyi levegő mindent kitisztított belőlünk.
A mondás azon része, hogy „az asszony nem Ember” csak olyan viccesnek szánt dolog, mert minden székely férfi tudja, ha nem lenne mellette az asszony, aki rendbe tartja a dolgait … És az erdélyi lányok valóban szépek, meg kell hagyni. Karcsúak, egy kövéret sem láttam, talán azért mert sokat kell gyalogolniuk, vagy azért mert kevés a mekdonáldsz a havasokban.
A medve, pedig tényleg nem játék. Meséltek történetek, hogyan rohantak le a hegyről a medve elől, a végén már csak egy szál gatyában, mert futás közben mindent eldobtak; vagy arról a délelőttről, amit hárman három különböző fa tetején töltöttek. Ennek ellenére az Ági a Szilvi a Zoli meg én, kimentünk a Jóskával a medveleshez. A medveles igazából egy fullos vadászles volt, erős lábakon állt, magasra emelve, jó erős ajtóval, bent kályhával, a földszinten több napra elegendő fával. Mikor megláttam a medveetetőt a tisztáson a 12-es betonvasból készült ketrecet tele kukoricával, és az erdőből kivezető medvecsapásokat már alig vártam, hogy újra a Niva hátsó ülésén üljek és menjünk vissza a vadászházba.
Motorral mentünk és ezért testközelből érezhettük Erdélyt, a szagokat, illatokat és a kátyúkat az úton. Robogtunk autópályán zuhogó esőben a tordai hasadéknál, pöfögtünk a Békás-szorosban, ahol az út felét már elvitte az áradó patak. Suhantunk naplementében és a reggeli ködben keresztül a virágos mezőkön, döntögettünk a hegyi szerpentineken, ahol minden kanyar tartogatott egy meglepetést. Láttunk „ezer székely lánykát” és integető embereket az útszélén; nekik a motor még különös dolog, főleg ha tíz jön egymás után. A rendőrökre vigyáztunk, mert minden faluban van őrs és traffipax, egyet egy ház előkertjében láttam a virágok között. S ők is vigyáztak mi ránk. „Magyari korrekt” bólogatott az egyik román rendőr, aki megállított minket az autópályán, s miután kiosztogatta a szórólapot amin az állt, hogy az autópálya nem versenypálya, jó utat kíván és talán még mosolygott is a hamisítvány Rayban szemüvege mögött.
Most, Trianon után kerek 90 évvel én is felkerekedtem taksonyi motoros barátaimmal, hogy elmenjek és meglátogassam Jóskáékat Güdücön. Güdüc a gyergyói-medencében van Gyergyószentmiklós felett és arról híres, hogy határában az 1600-as évek végén 300 székely, Gábor diák vezetésével levert 3000 behatoló tatárt és elásta őket a falu határában. Szóval ilyenek a székelyek. Különben nagyon egyszerű eligazodni Erdélyben, ha az ember betartja a hármas szabályt, amit Jóska fogalmazott meg nekünk: „A sör nem ital, az asszony nem Ember, a medve nem játék.” S valóban, ha ezekre figyelünk nem lehet semmi probléma. Az ott tartózkodásunk alatt sört csak azért ittunk, hogy az előtte fogyasztott nagyszámú szilva és áfonya pálinkát valamivel leöblítsük. Érdekes módon hiába feküdtünk éjfélkor, reggel senkinek nem fájt a feje, de ehhez persze hozzájárult az is, hogy a hegy lábánál az erdő szélén volt a vadászház, és a friss hegyi levegő mindent kitisztított belőlünk.
A mondás azon része, hogy „az asszony nem Ember” csak olyan viccesnek szánt dolog, mert minden székely férfi tudja, ha nem lenne mellette az asszony, aki rendbe tartja a dolgait … És az erdélyi lányok valóban szépek, meg kell hagyni. Karcsúak, egy kövéret sem láttam, talán azért mert sokat kell gyalogolniuk, vagy azért mert kevés a mekdonáldsz a havasokban.
A medve, pedig tényleg nem játék. Meséltek történetek, hogyan rohantak le a hegyről a medve elől, a végén már csak egy szál gatyában, mert futás közben mindent eldobtak; vagy arról a délelőttről, amit hárman három különböző fa tetején töltöttek. Ennek ellenére az Ági a Szilvi a Zoli meg én, kimentünk a Jóskával a medveleshez. A medveles igazából egy fullos vadászles volt, erős lábakon állt, magasra emelve, jó erős ajtóval, bent kályhával, a földszinten több napra elegendő fával. Mikor megláttam a medveetetőt a tisztáson a 12-es betonvasból készült ketrecet tele kukoricával, és az erdőből kivezető medvecsapásokat már alig vártam, hogy újra a Niva hátsó ülésén üljek és menjünk vissza a vadászházba.
Motorral mentünk és ezért testközelből érezhettük Erdélyt, a szagokat, illatokat és a kátyúkat az úton. Robogtunk autópályán zuhogó esőben a tordai hasadéknál, pöfögtünk a Békás-szorosban, ahol az út felét már elvitte az áradó patak. Suhantunk naplementében és a reggeli ködben keresztül a virágos mezőkön, döntögettünk a hegyi szerpentineken, ahol minden kanyar tartogatott egy meglepetést. Láttunk „ezer székely lánykát” és integető embereket az útszélén; nekik a motor még különös dolog, főleg ha tíz jön egymás után. A rendőrökre vigyáztunk, mert minden faluban van őrs és traffipax, egyet egy ház előkertjében láttam a virágok között. S ők is vigyáztak mi ránk. „Magyari korrekt” bólogatott az egyik román rendőr, aki megállított minket az autópályán, s miután kiosztogatta a szórólapot amin az állt, hogy az autópálya nem versenypálya, jó utat kíván és talán még mosolygott is a hamisítvány Rayban szemüvege mögött.
Ajánlom mindenkinek Erdélyt, motorozás szempontjából nagy élmény, vannak osztrák minőségű utak és vannak „nem” osztrák minőségűek, de önismeret szempontjából még nagyobb jelentőségű. Pattanjon minél több ember motorra és irány Székelyföld! De arra kérek mindenkit viselkedjünk „korrekten” , minden értelemben!
